2021 novemberének végén, négy év után zárul a Nemzeti Agykutatási Program második ciklusa (NAP 2.0). Ebben az időszakban 6,5 milliárd forint állt rendelkezésre a magyar idegtudományi és a kapcsolódó élettudományi kutatások támogatására. A második periódus fő célkitűzése az első NAP-pályázat során sikereket elért kutatócsoportok, infrastrukturális hátterük és a közöttük kiépült kutatói hálózat működtetése, továbbfejlesztése volt. Acsády Lászlót, a programban központi szerepet játszó Kísérleti Orvostudományi Kutatóközpont (KOKI) igazgatóhelyettesét, a NAP alapkutatási elnökét kértük meg, hogy értékelje az agykutatási program eredményeit: milyen pozíciót vívott ki magának a magyar agykutatás a világban?

Miért kellett folytatni az első Nemzeti Agykutatási Programot?

A NAP első ciklusának rendkívüli sikere annak a felismerésnek köszönhető, hogy alapvető fejlődést érhetünk el, ha egy tudományterületre fókuszáltan több pénzt juttatunk. Nyilván számos tudományterület versengett ezért
a lehetőségért, de véleményem szerint az idegtudomány óriási előnyben volt, hiszen nyilvánvalók voltak a benne rejlő lehetőségek. Az agykutatás az egyik legrégebben és legintenzívebben művelt tudomány Magyarországon. Nagy hagyományai vannak, az idegtudomány mély gyökereihez csak a matematikáéi hasonlíthatók hazánkban. Az elmúlt száz évben nemzedékek adták át egymásnak az idegtudományi tudást, a kutatói munka mesterről tanítványra szállt. Ilyenformán az összes tudományág közül ma is az idegtudomány
az egyik legkompetitívebb hazai tudományterület nemzetközi szinten is. Ilyen alapokról indulva tudott a NAP 1 olyan sikeres lenni, hogy e sikertörténetnek szinte szükségszerű volt a folytatása.

Mi kell ahhoz, hogy egy tudományterület sikerességben kiemelkedjen
a többi közül?

A KOKI és a többi idegtudományi központ között létrehozott hálózat rendkívül jó hátteret biztosít a kutatómunkához, megteremti a kritikus tömeget, ami
a sikeres kutatás alapfeltétele. E hálózat létrehozásában a NAP 1-nek óriási szerepe volt. Az első ciklusban rendelkezésre álló 12 milliárd forint egy része intézményi támogatásként konzorciumokhoz került. A NAP 2-t az a felismerés hívta életre, hogy az igazán jól működő kutatócsoportokat kell támogatni, amelyek megfelelő kutatóprogrammal jelentkeznek a támogatásra. Vagyis
a NAP 2 a legtöbb esetben már nem intézményi támogatás volt, hanem konkrét kutatási csomagok megvalósítását tette lehetővé.

Ön a NAP alapkutatási pillérének elnöke. Az élettudományi kutatásokban folytonos dilemma, hogy hogyan kell súlyozni a felfedező és az alkalmazott, gyógyítási célú kutatásoknak juttatott támogatást. A NAP-ban ez nem okozott konfliktust?

Alkalmazás nem létezhet alapkutatás nélkül. Ettől függetlenül a NAP második ciklusában valóban kritérium volt, hogy a támogatott kutatóprogramoknak el kellett mozdulniuk az alkalmazás irányába. Ennek eredményeképpen
az idegtudománnyal csak perifériás kapcsolatban lévő, illetve alkalmazás-központú kutatásokat is támogatni tudtunk. Így az agykutatási program biztosította támogatás szinte a teljes magyar tudományosság hasznára vált.
Az agykutatást példátlanul széles körben értelmeztük. Kapott például támogatást a Balatoni Limnológiai Intézet, hogy vizsgálják a Balatonba jutó szennyeződéseknek a gerinctelenek idegrendszerére gyakorolt hatását. Számos genetikai felfedezést is tettek a kollégák, például a depresszió hátterével kapcsolatban, de jelentős lépéseket tettünk az informatika és
a mesterséges intelligencia irányába is. A klinikai orvostudománnyal pedig természetesen szinte az összes kutatócsoportnak van kapcsolata, elég ha például a retinadegenerációk gyógymódjait vagy a pajzsmirigyhormonok kötődését jelző transzgenikus egértörzset említjük. Vannak kutatók, akik olyan bélbaktériumokat kutatnak és fejlesztenek, amelyek esetleg számos idegrendszeri kórkép kezelésében játszhatnak szerepet a jövőben.

Tehát a NAP második ütemében szempont volt a támogatott kutatócsoportok körének szélesítése?

Igen, a második körben egyértelműen sikerült olyan diverz kutatócsoportokat bevonni, amelyek egyenként és összefogva is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. A program félidejében teljes körű értékelést végeztünk, és felmértük, hogy hol tartanak a kutatócsoportok. Ahol láttuk, hogy
a publikációs aktivitás nem megfelelő, ott figyelmeztettük őket, hogy erősítsenek ezen a téren. Örömmel tapasztaltuk, hogy az érintettek ezt meg is tették.

A sikeresség nem egzakt fogalom. Az ember azt gondolná, hogy más teljesítmény számít sikeresnek a Harvardon, mint Magyarországon.
Milyen lehetőségeik vannak a magyar agykutatóknak Nyugaton dolgozó kollégáikhoz képest?

A tudományos sikerességet, a felfedezések meglétét vagy hiányát, értéküket valóban sokféleképpen lehet mérni, és mind a mai napig vitatkoznak arról, hogy melyik mérőszám a legmegfelelőbb. Én azt hiszem, hogy mi olyan értékelési módot alakítottunk ki, amely nem egyetlen mérőszámot emel ki. Ehelyett vizsgáljuk, hogy történt-e olyan jelentős felfedezés, amelyben
a kutatócsoportok tagjai meghatározó szerzőként vettek részt. Ha az adott csoport, illetve kutató indította a kutatást, és meghatározó szerepet játszott benne, akkor a közlemények első vagy utolsó szerzőiként lesznek feltüntetve. Akik csak részfeladatokat végeztek el, vagy bedolgoztak mások kutatásába, azokból középső szerzők lesznek. Tehát itt főként azt vizsgáljuk, hogy
a kutatócsoport hány meghatározó szerzős publikációt tudott megjelentetni (illetve azt később hányan idézik), és ebben egyértelmű a fejlődés, ami nyilvánvalóan a NAP támogatásának tulajdonítható. Jó jelzés lehet a kutatók későbbi karrieríve is. A sikeres kutatókat konferenciákra, folyóiratok szerkesztőbizottságába, társaságok vezetőségébe hívják, jelentős laborokban kutathatnak, és jelentős kutatási pályázatokat nyernek el. Érezhető, hogy
a NAP által támogatott kutatók pályája is lökést kapott. A két NAP-pályázat idején számos kutató nyert más pályázatokon is, például a Lendület Program vagy az Európai Kutatási Tanács (ERC) pályázatain.

A NAP két ciklusában példátlanul sok pénzt juttattak egy kiemelt tudományterületre. Az elért hatás vajon pusztán a pénznek volt köszönhető, vagy volt a NAP-nak az anyagi forrásokon túlmutató, hozzáadott értéke is? És maradandónak bizonyulnak-e majd a sikerek, miután a pénz elapad?

Nagyon fontos, hogy amikor tudományfinanszírozásról beszélünk, tudjuk, hogy a kutatók milyen pénzügyi körülmények között dolgoznak. A legtöbb szakmával ellentétben a kutató pályázattól pályázatig él. Csak addig látja előre az életét, csak addig biztosított a megélhetése és a munkahelye, ameddig
a következő pályázata tart, ami tipikusan három–öt év. Emiatt sokan a pályázat jelentős részében azzal foglalkoznak, hogy készülnek a következő pályázatra.
A nagy, sok forrást biztosító, hosszú ideig tartó pályázatok esetében
a legkiélezettebb a verseny, így azokat csak a legkiválóbb kutatók képesek elnyerni. Ha valaki csak kisebb pályázatokon indulhat eséllyel, akkor gyakorlatilag folyamatosan az újabb pályázatokon kell dolgoznia, hiszen ezek rövid időre szólnak. Ez rengeteg kreatív energiát vesz el. Azok a kutatók, akiknek sikerült elnyerniük a Nemzeti Agykutatási Program kínálta kutatási támogatást (amelynek összege valamivel nagyobb, mint egy átlagos alapkutatási pályázat, és négy évre szól, ami hosszú időnek számít), nyertek némi időt, mialatt fellélegezhettek, és a kutatási terveik kifuthattak. Ilyenkor
a kutató kibontakoztathatja új ötleteit, új módszereket próbálhat ki, új kutatási kérdéseket vethet fel. Ha folyamatosan benne van a mókuskerékben, és folyamatosan termelnie kell, nem meri megkockáztatni az újítást. Viszont ha nem újít, szükségszerűen lemarad.

Az újításban azonban ott rejtőzik a kudarc kockázata is.

Valóban, de az elmúlt tíz-tizenöt évben példátlan, robbanásszerű fejlődés ment végbe az idegtudományban. Olyan ütemben jelennek meg az új technológiák, hogy muszáj őket azonnal a mindennapi kutatómunkában is alkalmazni, különben nincs rá esély, hogy tartsuk a lépést – mintha nem szállnánk fel a vonatra, hanem maradnánk a szekéren. Ha pedig a vonat elszáguld mellettünk, a régi technikákkal már nem fogunk tudni átütő eredményt elérni. Elmarad a nemzetközi elismerés, ami negatív visszacsatolásként lefelé ívelő spirálba taszítja a kutatót és a csoportot. Ezért nagyon értékes, ha esélyt tudunk adni a szabad gondolkodásra. A NAP által támogatott kutatócsoportoknak módjuk volt felszállni a vonatra. Ez a program hosszú távú hozadéka. Persze nincs rá biztosíték, hogy mostantól a nyugdíjig rajta maradhatnak a vonaton, de a lökést megkapták. Ma olyan vizsgálatokat végzünk napi szinten a laborban, amilyenekről tíz évvel ezelőtt nem is álmodtunk.

Lesz folytatása a Nemzeti Agykutatási Programnak?

A Magyar Tudományos Akadémia, igaz jóval szerényebb keretekkel, de még ez évben tervezi kiírni a NAP 3.0-t, amely a NAP 2.0-hoz hasonlóan kiválósági alapon fogja támogatni a kutatócsoportok munkáját.

Forrás: MTA

Kiemelt kép: unsplash