A tengeri hajózás ellen elkövetett bűncselekményeken belül különösen a kalózkodás a szakterülete Kiss Amarillának, aki munkájához kötődően járt már egykori kalózvárosban, repülőgéphordozó anyahajón, de még atomtengeralattjárón is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi és Politikatudományi Intézet egyetemi tanársegédjét szakterületéről, motivációjáról, kalandjairól kérdeztük.

Hogyan választ valaki ilyen speciális szakterületet? 

Ez a téma kicsit távolinak, inkább történeti jelentőségűnek tűnhet, pedig a modernkori kalózkodásnak van gyakorlati relevanciája, a nemzetközi jog szempontjából vizsgálódva pedig számos szabályozási hiányosságra hívja fel a figyelmet. A kalózok mindig törvényen kívülinek számítottak, nehéz volt velük szemben hatékonyan fellépni. Nagyon érdekes például, hogy az ellenük való fellépési kísérletek hogyan formálták a háborúra vonatkozó szabályokat és hogy milyen jelentős hatásai voltak a kalózlevelek betiltásának. Voltaképpen a kalózok miatt indult el az egységes tengerjogi szabályozás kialakulása.

A te kutatásaid ezen belül mivel foglalkoznak?

A kalózkodás valójában egy tünet, ami mögött általában az húzódik meg, hogy az adott állam nem jól működik. Ily módon a kalózkodás jól tükrözi, hogy milyen társadalmi, gazdasági állapotok uralkodnak, és milyen az erőegyensúly egy adott régióban. Én a kutatásomban azokat a régiókat, hot spotokat tárom fel, ahol jellemző a kalózkodás, ezt követően pedig elemzem az ottani bűncselekmények jellemzőit, esetleges speciális vonásait és az érintett régiók vonatkozó szabályozásait. 

Ilyenkor derül ki, hogy akit a köznyelv kalóznak gondol, jogilag nem vonható így felelősségre. A vonatkozó nemzetközi egyezmények értelmében ugyanis, az elkövetés helyét és motivációját figyelembe véve, lehet, hogy nem is kalózkodásról, hanem fegyveres rablásról vagy terrorizmusról van szó. Ez azért fontos, mert így nem kalózkodással, hanem más bűncselekménnyel vádolják őket, más lesz a felelősségre vonás és a kiszabott büntetés. 

Hogyan lehet őket felelősségre vonni?

Ebben általában több állam érintett. Ott van például a parti állam, az elkövető állampolgársága szerinti állam, az áldozatok (a megtámadott hajó legénysége) állampolgársága szerinti állam, továbbá az az állam, amelynek esetleg fellép a hadihajója. Előfordulhat olyan is, hogy egy állam hadihajóján egy másik állam fegyveres tisztviselője is helyet kap, ilyenkor pedig felmerülnek olyan kérdések, hogy kinek az utasítását kell követni, hogyan alkalmazhatnak erőszakot és ki felel mindezért. A folyamatba ma már jellemzően bekapcsolódnak az őrző-védő magánvállalatok is, amelyek nemzetközi joghoz fűződő viszonya szintén számos kérdést felvet. Emellett ott van még a megtámadott hajó tulajdonosa, biztosítója, a hajó bérlője és persze a szállítmány tulajdonosa is. Szóval ez egy igen bonyolult konstelláció, ahol több joghatóság ütközik. Rendet kell tenni, ki mikor és hogyan járhat el vagy formálhat igényt. A magánszféra ráadásul más módszerekhez nyúlna, mint az államok, ennek a nemzetközi jog pedig nem mindig örül. Ennek kapcsán azt is igyekszem megvizsgálni, hogy milyen típusú, összetételű bíróság tudná a leghatékonyabban felelősségre vonni az elkövetőket.

Volt példaképed, akit követtél, amikor ezt a területet választottad?

A pályám úgy alakult, hogy nem volt kifejezetten mentorom, de ettől függetlenül számos kollégára és elődre nézek fel. Itthon a nemzetközi jog oktatásának színvonala és követelményei is hagyományosan magasak, ezt tartom etalonnak. Egyébként pedig a szürke mindennapok hősei igazán izgalmasak számomra. Azok, akiknek talán nem írja meg a nevét az újság, akikről valószínűleg utcát sem neveznek el, de nagyot küzdenek és helytállnak.

Vezetsz bakancslistát?

Egyelőre nem jutok oda, hogy bakancslistát írjak, de nem is baj, mert szerintem az a természetes, ha az folyton változik. Ahogy telik az élet, azok a dolgok, amelyek korábban fontosak voltak, már nem feltétlenül azok, a régi célokat pedig újak válthatják fel. Ha konkrétumot kellene említenem, szeretném, ha a kutatásom megjelenne külföldön könyv formájában, ez a legközelebbi, talán a realitást nem is teljesen nélkülöző szakmai vágyam.

Mit tartasz a világ legnagyobb felfedezésének?

Nincs ilyen, szerintem mindenki hozzáad a világhoz valamit. Talán azért mondom ezt, mert társadalomtudománnyal foglalkozom és mi általában több emberöltőnyi vagy ennél is jóval hosszabb időszakokat, folyamatokat, tendenciákat veszünk alapul. Átfogóan vizsgáljuk meg a jelenségeket, így ebben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Egy felfedezésnél szerintem az az érdekes, hogy milyen irányba löki a világot és hogy hogyan reagál rá a jogtudomány, ami viszont a társadalom állapotát tükrözi.

Mivel foglalkozol szívesen, amikor épp nem dolgozol?

A szabadidőm kevés, de ez mindenkire igaz manapság. Abban a világban, amelyben most élünk, muszáj tudatosnak lenni és megtalálni azokat a szelepeket, ahol a frusztrációt kiengedhetjük. Számomra erre az egyik legjobb eszköz a sport, annak idején például versenyszerűen búvárúsztam. Bár a tempó már nyomokban sem maradt meg, az úszás és a víz szeretete igen. A pihenésre a másik bevált mód számomra a természet közelsége, egy kicsit kiszakadni a városi forgatagból.

Hogy viszonyulsz a tudományos fantasztikumokhoz?

Az életnél nincs nagyobb sci-fi. Gyerekként a Mézga családon szocializálódtam, az pedig jól bemutatta, milyen kalamajka van, ha a jövő találkozik a jelennel. Ezért kell a jog, hogy ezt kezelje és a technológiai vívmányokat befogadhatóvá tegye.

Ha egy dolgot kívánhatnál, mi lenne az?

A megbecsülés. Magamnak és mindazon kollégáknak, akik elkötelezetten dolgoznak és sok programról, személyes előnyről mondanak le azért, hogy kurzust készítsenek elő, cikket írjanak vagy a hallgatók pályáját egyengessék. A családom mindig támogatott és büszkék is rám, de épp a fentiek miatt féltenek is, hiszen a megbecsültsége ennek a hivatásnak egyre romlik világszerte, hivatástudatból megélni pedig nem lehet.

Mit tanácsolnál a gyermekeknek a jövőjükkel kapcsolatban?

Legyenek nyitottak, képezzék magukat és tartsanak ki, bármi van. A tudás olyan, mintha kapnánk egy gyertyát a sötétben. Minél nyitottabbak vagyunk és megértjük nemcsak a körülöttünk lévő világ, de önmagunk működését is, annál inkább igaz, hogy már nem gyertyával világítjuk be magunk körül a sötétséget, hanem reflektorral.